“Skizó”-nak lenni, ehhez bátorság kell

Nagyon rég nem véleményeztem zenei albumot. Amióta megjelentek a streamelő szolgáltatások, többnyire online hallgatok zenét, nem is keveset, de az utóbbi időben főleg a magamnak az évek során összeállított, különböző hangulatokra, stílusokra épülő zenei listákat indítom be, és mivel némelyik már több száz dalt tartalmaz, elvagyok velük… (Ez a témakör külön posztot érdemelne. Hiányzik a böngészés, a borítók megszemlélése, a szövegkönyvek átlapozása, a kézzel fogható tárgyak „ízlelgetése”, és ha az összkép vonzó, akkor azok megvásárlása, fizikai formában, papírpénzzel, egy hús-vér eladónál. Hiányzik, ahogy a villamoson vagy már otthon előveszek egy-egy nehezen megszerzett, külföldről megrendelt kincset, felbontom a fóliacsomagolást, tartom a kezemben, olvasom a dalcímeket, esetleg a dalszövegeket is, és a vizuális tapasztalás alapján már hozzá képzelek valamilyen zenei élményt, és persze nem biztos, hogy azt kapom, amit elképzeltem, de maga a képzelés ténye, folyamata, ez napjainkban teljesen kimarad, hiszen a legtöbb előadó teaserekkel csalogatja be a rajongóit, pár másodperces morzsával, ami már előre vetíti a dal stílusát… A zene megszületésétől az előadóban addig, hogy én befogadom, hosszú, tartalmas, néha fájdalmas, de mindenképpen gazdag út vezetett, és sajnos ez a felemelő folyamat, mint annyi minden más, a fogyasztói létforma áldozatául esett.) Természetesen A Spotify-on is van lehetőség rákattanni egy lemezre, de jóval ritkábban fordul elő, hogy csak egy lemezt hallgatok teszem azt hetekig, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Ma már a bőség zavarától megrészegülve kapkodok, szállok egyik előadóról, egyik hangulatról, egyik stílusról, egyik lemezről a másikra, hiszen a ZENE széles körben elérhetővé vált és az összes létező műfajba beleáshatom magam, amiért zenekedvelőként nagyon hálás vagyok. Más kérdés, hogy a szakma évek óta kritizálja pl. a Spotify anyagi juttatási rendszerét az előadók felé. Ez szintén külön témakör, nem is értem, minek szaporítom a szót.

Vagyis értem. Mióta elszoktam a hosszabb írásoktól, egyre ritkábban érzek energiát vagy motivációt arra, hogy véleményt nyilvánítsak, hacsak nem az egyre szűkebb baráti körömben. (A belső világomat szívesebben öltöztetem próza-köntösbe, ami külön problémákat vet fel, de ebbe most ne menjünk bele.) Két kézen meg tudom számolni, hogy az utóbbi években hányszor fogalmaztam meg megosztásra érdemes véleményposztot bármiről, de Wunderlich József „Skizó” című bemutatkozó nagylemeze (melynek a zenéjét és szövegeit is ő írta) megérdemli, hogy külön bejegyzést szenteljek neki. Nem mintha zenei szakértő lennék; teljes mértékben egy mezei hallgató, egy zenekedvelő, koncertekre (idén nem) járó személy szemszögéből szemlélem a CD borítóját, lapozgatom a szövegkönyvet, és hallgatom immár sokadszorra a lemezt (természetesen Spotify-on, mert a számítógépem lejátszója elromlott). Tavaly és idén tavasszal a lemez megjelenése előtt már hallgattam dalokat Jocó Youtube-csatornáján, volt, ami jobban tetszett, volt, ami kevésbé. Szomorkodtam, hogy miért nem ad ki nagylemezt, hiszen aki ennyire tehetséges, annak nagyon kijár a széles körű elismerés, és csak pár hete, a megjelentetése előtt jutott a tudomásomra, hogy érkezik a „Skizó”.

Az ingerszegény karantén-nyár után olyan ez a lemez, mint éhezőnek a falat kenyér. Tisztességes mennyiségű zene került fel rá, hiszen manapság viszonylag kevés album hossza haladja meg a 40 percet. A „Skizó” 50 percébe 14 különböző stílusú, hangulatú és üzenetű dal fért bele, és ebből a 14 dalból talán egy sem feltétlenül tartozik olyan stílushoz, amit általában magamhoz közelinek érzek. Ennek ellenére egy kivétellel mind bemászott a fülembe már első hallásra és nagyon hamar túljutva a fülcsatornán, bekúszott az agyam limbikus rendszerébe és persze onnan egyenesen a szívembe. (Jelentem, mostanra az „Afterparti” ténylegesen skizoid jellegű zenei váltása sem zavar, kezdek ráérezni az ízére.) Jocó előadói karrierje a zenei pályán indult, és a zenei képzettsége nyilvánvaló abból, ahogy a dalai hangszerelése, mint egy-egy színes mozaik egészíti ki a dalszövegeket. Jazz-, funk-, pop-, alternatív és klasszikus zenei elemek találkoznak és tangóznak egymással, és ez a tánc hol érzéki és harmonikus, hol széthúzó és zaklatott, de minden esetben izgalmas. Nem mellékes, hogy az ütőhangszerek kivételével minden hangszeren Jocó maga játszik. (Ha nem szeretném annyira ezt az embert, egyenesen pipa lennék rá, amiért ennyi muzikalitás szorult belé!) Minél többször hallom a lemezt, annál több apró, finom zenei megoldást fedezek fel, és nem csak a hangszerelés változatossága gyönyörködtet, hanem az éneké is. Hangulatát tekintve a „Belisztezve” a jelenlegi kedvencem, aminek a dallamvezetése és zongora aláfestése valami miatt az orosz lélek búskomorságára emlékeztet. Ha kritikát kellene megfogalmaznom, egy kicsit hiányolom a vonósokat, mert csupán egy-két alkalommal hangzik fel hegedűszó a dalokban, pedig Jocó gyönyörűen játszik ezen a hangszeren. (Egy kézsérülés miatt kellett lemondania a hegedűsi pályáról. A sors arra kényszerítette, hogy más zenei csatornákon keresztül fejezze ki magát, és ma már azon a hangszeren játszik, ami épp a keze ügyébe kerül, illetve, ha épp nincs hangszer a kezében, akkor odaképzeli és a torkával helyettesíti. Minden bizonnyal sikeres, elismert hegedűművész vált volna belőle, és minden bizonnyal keserédes élmény lehet neki hegedűt venni a kezébe, ugyanakkor azt gondolom, vagyis remélem, hogy a változatos színművészi és zenei előadói karrierje sokszorosan kárpótolta a veszteségért, a közönség pedig önző módon hálát adhat, amiért Jocó keze annak idején megsérült.)

Miután megemésztettük a nem feltétlenül sláger zenét, beleáshatjuk magunkat a dalszövegekbe. Oly sok mindent feldolgoznak, hogy mindenki találhat magának kapcsolódási pontot. Hírnév, gyász, vágyódás, szerelem, magány, széthulló világ, szülőség, az élet összes fontos területe érintve van, egy-egy dalon belül néha több is. Mindegyikből idézhetnék, illetve mindegyiket beilleszthetném egészben, de csak néhány kedvencemet emelem ki: „Bármit tettél, ne nézz hátra / Kőszoborrá változol / Lépj előre, előre bátran / Üdvözülsz vagy kárhozol / Most már te is tudod, mindegy / Tévedni emberi dolog / Az ördög nem alszik de téved / Szevasztok bukott angyalok” (Pedig végtelen); „Állat vagyok ösztön nélkül / Konnektor feszültség nélkül / Ágy vagyok / A lényeg, hogy lapos / Diszkmen vagyok CD nélkül / A CD is lapos / Mindenki rajtam tapos / De szivacs vagyok / Tapossatok / Tapossatok” (Tompa); „Iskolapadból koporsó / Jöhet bele még vagy hat szög / Madáretető a helyén / Ébresztő, ez nem én / Nem én / Nem én vagyok / November elsején / Már csak szabad / Könnyszánkón csúszik a fájdalom / Meztelenül” (Belisztezve); „Lezuhanhatnánk együtt / Elkaphatnád a kezemet / Éreznéd, hogy forró / Lett a súrlódástól a felszín / Alatti vegyület is / Már lassítanál, de a föld magja még távol / Eloltanád a tüzeket / De most már mindened lángol” (Szemed mögé); „Nem értik, hogy miért fordult meg minden / Miért mutatja a hátát, aki szembejön / Miért a talpát látjuk a lentieknek / Miért emelkedik, ami süllyed / Miért süllyed, ami emelkedik / Miért áruló, aki nem szólal meg / Miért őszinte, aki hallgat” (Ragasztva). Ez utóbbihoz klip is készült, nem kevésbé bizarr, mint maga a szöveg. Őszinte és bensőséges világ ez, amit Jocó bátor módon nem rejtett a csodálatos orgánuma mögé, ugyanis a lemezen egyetlenegyszer sem ereszti ki a színházba járók számára jól ismert és közkedvelt hangját. Ez okozhatna csalódást is, ha valaki történetesen és érthetően az énekhangja kedvéért szerzi be az albumot, de ezekhez a dalokhoz pontosan ez a visszafogott vokál illik.

Én még (hadd ne mondjam hány évesen is) gyáva vagyok lefejteni magamról a rétegeket és ilyen kendőzetlenül megmutatni magamat, az írásaimban még mindig és talán egyre jobban óvatos vagyok; vagy az ártatlanságon túljutó ember óvatossága ez, vagy a foghíjas visszajelzés teszi, vagy attól félek, hogy ha íróként nem teljesedek ki, akkor teljesen elveszek önmagam útvesztőjében – fogalmam  sincs; minden esetre a „Skizó” egy bátor lemez, mert szembe megy az elvárttal és a szokványossal és éppen ezért minden alkotónak (magamat is beleértve) azt kívánom, hogy legyen mersze létrehozni a maga „Skizó”-ját. Meggyőződésem, hogy ehhez ténylegesen szükséges a lelki meghasonlás. Ebben Jocó már kellőképpen gyakorlott, hiszen évek óta teltház előtt váltogatja a szerepeit a színpadon, és egy-egy szerepen belül is mindig másik arcát mutatja. Ha valamit irigylek tőle (a zeneiségén kívül), az nem más, mint az alkotói bátorsága. Ezt kellene eltanulnom tőle.

„Orromat kifújom, könnyebb lett / Ennyivel is a testem / Megint félórát elbasztam azzal, hogy / Szemeteskukát kerestem / Legalább ezt most megtaláltam / Ha magamat nem is, de most már mindegy / Én azt akartam, hogy úgy legyen / És aztán végül így lett” (Afterparti)

Woohoo.hu “Folyamatosan keresnünk kell, hogy kik vagyunk” – egy remek interjú, ahonnan a fenti képet is felhasználtam (köszönöm!)